A társadalmi és gazdasági élet helyes szemlélése feltételezi,
hogy jelenségeit történeti tényekként fogjuk fel, bennük nem előzmények
nélküli állapotot, hanem a történeti folyamat egészét, sőt
a jövő érzékelhető tendenciáit is keressük. A paraszttársadalom
jelenlegi formáinak vizsgálatakor szintén nem hagyható figyelmen
kívül az, hogy a társadalom mindig kész formákat vesz át és erő-
viszonyainak megfelelően átalakítja vagy újjáteremti őket.
Az öröklött formákat megteremtő társadalmi folyamatok nem
tűnnek el nyomtalanul, hanem egyes hagyományos elemekbe lecsapódva
túlélik létrehozó tényezőiket és különböző formákban jelen
lehetnek a mai társadalom életében is. Jelenvalóságukra mutat rá
a népi társadalomban élő hagyományos formák, rendszerek és eljárásmódok,
népi jogszabályok és intézmények, valamint az értelmüket
vesztett népszokások sokasága. Megértésükhöz nélkülözhetetlen
annak a társadalmi formának, szerkezetnek az ismerete,
amelyben keletkeztek és amelyből napjaink társadalmába átörökí-
tődtek. A társadalomtörténeti ismeretek nélküli vizsgáló nem
képes a hagyományos elemek eredetéről, kialakulásáról és funkciójáról
képet alkotni, róluk helyes magyarázatot adni, egyszóval
a társadalmi valóság egészébe behatolni.
script async src="//pagead2.googlesyndication.com/pagead/js/adsbygoogle.js"></script>
<ins class="adsbygoogle"
style="display:block; text-align:center;"
data-ad-layout="in-article"
data-ad-format="fluid"
data-ad-client="ca-pub-5630489420075223"
data-ad-slot="2687216322"></ins>
<script>
(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});
</script>
Ennél is lényegesebb azonban az, hogy a történeti elv a kutató
szemléletében úgy jelentkezzék, hogy a mai társadalmi viszonylatokat,
multbeli állapotukkal együtt, szerves folyamatban szemlélje.
A jelenben ne merev, statikus állapotot, hanem a multtal szorosan
egybetartozó dinamikus folyamatot és a multtól igen sok tényező-
jében meghatározott társadalmi szerkezeteket lásson.
A történelmi ismeret és szemlélet fontosságáról, valamint a
társadalomvizsgálat történelmi megalapozottságának szükségességéről
győztek meg bennünket szociográfiai kutatásaink is; ezek
végső fokon mind a történelemhez vezettek el.
Az erdélyi paraszttársadalom törtenetére vonatkozó összefoglaló
feldolgozások hiányában forrásközlésekhez és részlettanulmá-
3
nyokhoz kellett fordulnunk, hogy kérdéseinkre kielégítő feleletet
kaphassunk.
Ezen az úton jutottunk el a falutörvények parasztságtörténeti
forrásértékének felismeréséhez. A falutörvények viszont az őket
létrehozó faluközösségi szervezethez vezettek és megismertettek egy
olyan népi-történeti alakulattal, amelyben számtalan mai, de történeti
gyökerű társadalmi és gazdasági jelenségnek a kialakulá-
sára, multbeli funkciójára és szívós továbbélésének okára is magyarázatot
kaphattunk.
A még kiadatlan falutörvények felkutatásának és az erdélyi
faluközösség vizsgálatának fontosságát azonban nemcsak a faluszociográfia
történeti megalapozásának szükségessége indokolja,
hanem parasztságtörténeti módszertani követelmények is.
A népi
mult megismeréséhez ugyanis legsikeresebben az anyagi életviszonyok
feltárásával juthatunk el, ha azokat szerves összefüggéseikben,
tehát társadalmi alakulatokban, egységekben ragadjuk még.
Ebből a módszertani felismerésből kiindulva születtek még DOMANOVSZKY
SÁNDOR irányításával a főleg tanítványai által megírt
uradalom-történeti tanulmányok. Ezekben a történetkutatás egy
szerves, sokoldalú életmegnyilvánulásokat egybefogó alakulatra,
a nagybirtokszervezetre összpontosult. Ezáltal nemcsak hézagpótló
agrártörténeti ismeretekhez juttattak, hanem tanulmányaik módszere
által is új utat mutattak a parasztságtörténet tanulmányozói
számára. A faluközösség, mint a parasztság gazdasági életét meghatározó,
azt szervezetileg egybefogó alakulat, az uradalom-törté-
netíráshoz hasonló módszerű és azt eredményeiben kiegészítő törté-
neti kutatásra nyujt lehetőséget.
Annál is inkább fontosnak látjuk az erdélyi faluközösség vizsgálatát,
mert itt a nagybirtok is túlnyomórészt szétszórt jellegű;
általában egy-egy udvarház-mag köré csoportosított, csupán szervezetileg
egybetartozó részbirtokokból, több faluba elszórt birtoktestekből
állott és csak ritkábban területileg is egybetartozó falvakból.
Egy falu határán legtöbbször különböző arányban több
birtokos osztozott és különböző jogállású népelem lakott. Főleg a
Székelyföldön volt ez általános, ahol a földesúr vagy több birtokos
nemes mellett nagyobb számban laktak olyan szabad, katonáskodó
néprétegek is, amelyek a határőrség felállítása után közigazgatá-
silag is a katonai felsőbb fórumokhoz tartoztak. Az erdélyi faluközösség
önelvűségének tehát a birtokviszonyok és egyes területeken
a rendi tagozódás sajátos jellegéből folyóan is meg kellett
lennie, hiszen saját körén belül az élet számtalan funkcióját kellett
szabályoznia az egyetlen és döntő hatalmú földesúr hiányában.
4
Más meggondolások is arra késztetnek, hogy az uradalomszervezetek
mellett a faluközösség vizsgálatát is szükségesnek tartsuk.
A nyugati rendiség újkori adottságaitól eltérően, Erdélyben
hiányoztak a nagybirtok racionálisabb kihasználásának, a majorosításnak
kedvező lehetőségei. A korszerű eszközökkel dolgozó, robotmunkára
alapozott és piac számára felesleget termelő újkori
mezőgazdasági nagyüzem, főleg a piacok távolisága miatt nem
alakulhatott ki. Ez nem jelentette azt, hogy az önálló földesúri
kezelésbe vett földbirtok területe nem növekedett meg itt is.
A majorságbirtok
gyarapodásának mértéke azonban nem volt olyan
ütemű és hagyományos életviszonyokat romboló jelentőségű, hogy
az erdélyi birtokszervezetben és ezáltal a faluközösségben is alapvető
változásokat idézett volna elő. Az uradalom lényegében
továbbra is megmaradt a jobbágygazdaságok szolgáltatásaira
épülő gazdasági alakulatnak. Ennek következtében ott is, ahol a
katonáskodó és más, szabadabb jogállású népréteg száma jelentéktelenebb
volt, továbbra is kevésbbé változott formában maradhatott
fenn a jobbágygazdaságokat egybefogó faluszervezet.
Az uradalom a jobbágymunkára és szolgáltatásokra épült ön-
álló gazdasági szervezet volt. Ugyanakkor a jobbágyság önelvű
gazdasági alakulata a családi, esetleg nagycsaládi mezőgazdasági
üzem, illetőleg az őket egymáshoz való igazodásra késztető, közösségi
célokra egybefogó faluközösség volt. Az uradalom-történet
nélkülözhetetlen forrása a parasztság multjának.
Alapvető adatokat
szolgáltat a jobbágyság viszonyaira és feltárja azokat a kötöttségeket,
kényszerű feltételeket, amelyek a földesuraság részéről a
népi életet és gazdálkodást meghatározták, de a faluközösség vizsgálata
nélkül nem visz közelebb magához a falusi gazdálkodáshoz,
annak sajátos rendszeréhez és szervezetéhez.
Szükségesnek látjuk tehát a falunak önmagában való vizsgá-
latát annál is inkább, mivel meggyőződésünk szerint a népi élet
számtalan multbeli jelenségéről éppen ennek feltáratlansága miatt
adtak történészeink vázlatos és bizonytalan képet.
A faluközösség multjának felderítése igen nehéz feladat.
Főképpen azért, mert a parasztság multjának írásos forrásai is
rendkívül ritkák és esetlegesek.
Az állami beavatkozás, a földesuraság
intézménye, valamint a megyei törvénykezés és közigazgatás
elvezettek ugyan írásos feljegyzésekhez, azonban az erdélyi
parasztság többsége nem volt képes arra, hogy életvitelét, gazdálkodását
részletes írásos dokumentumokban örökítse át az utó-
korra. Annál nagyobb tehát azoknak a székely falutörvényeknek a
forrásértéke, amelyekben írásbafoglalva maradt fenn a falu ősi
5
szokásjogi rendje és amelyek által közvetlenül önmagukról adott
vallomás alapján közelíthetjük meg a falusi élet multbeli szervezetét.
Mindezek előrebocsátása után, azokra az életjelenségekre szeretnénk
vázlatosan rámutatni, amelyek a falutörvényekből ismerhetők
meg és amelyek egyben a faluközösség lényegesebb alkotó
tényezői is.
|
A Székely Nemzet pecsétje |
A legkorábbi, a XVI. századbeli székely falutörvények kifejezetten
utalnak a bennük foglalt szabályok ősi voltára. Keletkezé-
süket tehát első írásbafoglalásuk előtti időben kell keresnünk; a
székely történelemnek abban a korszakában, amikor a nemzetségi
társadalom még birtokában volt kiváltságos helyzetének. Bár a
letelepedés után ez az ősi társadalomforma mélyreható változásokon
ment át, a székelység annak leglényegesebb elemét, a mindenkire
egyenlő mértékben kiterjedő szabadságjogokat — értékes hadi
szolgálatai révén — továbbra is fenntarthatta. Feltehető, hogy még
ebben a társadalomszervezetben alakult ki a falusi önrendelkezés
és annak szabályrendje is, a falutörvény.
A rendiség fokozatos kiépülésének (ez az ország többi részein
a nemzetségi társadalom hagyományait háttérbe szorítva, kialakította
a földesúri társadalomszervezetet) a székelység sem állhatott
ellen. Az 1562. évi utolsó forradalmi megmozdulás leverése
után a székelység egyetemének szabadsága, amely már az azt megelőző
gazdasági és társadalmi átalakulásban kérdésessé vált, végleg
megszűnt. A harmadik rend, elveszítve székely szabadságát, jobbágyságra
süllyedt. Ezzel egyidejűleg a hatalmi túlsúlyhoz jutó
adományos, birtokos fő- és köznemesek igyekeztek a székely szabadságjogokat
kizárólag a maguk számára biztosítani.
Ezzel egy-
üteműen jelentkezett a faluközösségi élet autonómiájának, az ősi
szokásjogi normáknak megszűnési lehetősége is. Ugyanaz a jogfosztásoktól
való félelem, amely a székely társadalmat az 1562
előtti időben a szabadságjogok összeírására, constitutio-alkotásra
késztette, adhatta feltételezésünk szerint az indítékot arra, hogy a
hasonló körülmények között lévő falvak hagyományos szabályaikat
szintén írásbafoglalják. Gyergyóújfalu 1581. évi falutörvényé-
ben olvashatjuk, hogy azokat a végzéseket írják meg, amelyek a
régi székely szabadság idejében is érvényben voltak. Írásbafoglalásuk
már annak a jele, hogy feltétlen érvényességük kétségessé
vált.
6
A későbbi falutörvények is, főleg bevezető soraikban, említenek
tényezőket, amelyek a szokásjog írásbafoglalására késztették
a falu lakóit. Némelyikben pusztán az elődöktől rájuk maradt végzések
megerősítését jelölik meg okként, tehát a számukra megfelelő
viszonyok további fennmaradását biztosító hagyományok
írásos rögzítését tartják szükségesnek. Ezekben a szabályok ősi voltára
és hosszú időn át tartó háborítatlan gyakorlására utalnak.
A falutörvény tehát lényegében bizonysága, írásos dokumentuma
évszázados szokásszerű jogoknak és így a kiváltságlevél szerepét
tölti be. Gyakran hivatkoznak arra, hogy a sok egyenetlenség, kárt
okozó önkényes cselekedet és hatalmaskodás a közös vagyon pusztulásához
vezet; ezért a közösségellenes magatartású társadalmi
réteg vagy egyén megfékezése, velük szemben a közvagyon, a gazdálkodás
védelme, megoltalmazása szükségessé teszi a falu törvé-
nyeinek írásbafoglalását.
A székely társadalom és termelés sajátos volta ezekre a megokolásokra
is magyarázattal szolgál. Említettük már azt a gyökeres
változást, amely a székely társadalomban a XVI. században
végbement. Ezáltal a székelységen belül is intézményessé vált a
jobbágyság, anélkül azonban, hogy a teljes jobbágyi-földesúri
megosztódás is végbemehetett volna. Ennek magyarázatát a szabad
székelyek katonai funkciójában kell látnunk. Az erdélyi fejedelemség
nem mondhatott le ezek fegyveres erejéről és hadi szolgálatairól.
A szabad középréteg teljes felszámolásának aztán ez
állta útját. Maguk az erdélyi fejedelmek igyekeztek a tömeges eljobbágyosodás
ellensúlyozására támogatni a lófő és darabont rend
megmaradt elemeit és számukat jobbágyfelszabadításokkal növelni.
Nem véletlen tehát, hogy a falutörvényekben a régi szabad állapot
további fenntartását erősítik meg. A székely falu összetételé-
ben számszerűleg is jelentős súlyú szabadok érdekének ugyanis
jobban megfelelt a falusi önrendelkezés hagyományos formája,
mint a földesurak falu feletti hatalmának elismerése.
Az önrendelkezés
megőrzésére a jobbágyság képtelen lett volna. Csak ez a
jelentős társadalmi súlyú szabad katonarend akadályozhatta meg
a földesurakat abban, hogy a faluközösség, önrendelkezési hagyományait
elpusztítva, a falu felett teljes hatalmat nyerjenek. Széki
határozatokból tudjuk, hogy a két felső réteg között a falu uralma,
vezetése miatt számos ellentét adódott. Ez természetes is, hiszen a
falu igazgatási rendje a közös vagyonra és számtalan közös haszonvételre
is kiterjedt. A nemesség, éppen anyagi érdekeinek korlá-
tozatlanabb érvényesítése miatt, sok esetben mellőzte a közösség
szokásjogi szabályait. Közföld-foglalásokkal, irtásokkal igyekezett
7
birtokát növelni és ezáltal nemcsak az ősi szabályok ellen vétett,
hanem jelentős anyagi károkat is okozott az alsóbb rendbelieknek.
Másutt viszont a magának vezetőszerepet biztosító falusi közösség
— a communitas — hoz olyan határozatokat, amelyek a nemességnek
jelentős anyagi kárára vannak. Különösen a más faluban
lakó, de az illető faluban is birtokkal rendelkező ú. n. bebíró possesorokkal
szemben igyekeznek a falu régi zártságát fenntartani és
őket — például — a közös haszonvételek élvezéséből kirekeszteni.
Az ősi szokásjogi szabályok fenntartása és a magát hatalmasabbnak
tudó földesúri rend megfékezése a szabadoknak létérdeke
volt. Ez állandó harcot, torzsalkodást eredményezett. Viszont a termelés
érdekében szükség volt bizonyos rendre, egyetértésre. Ki
kellett tehát alakulnia egy, bár formailag egyensúlyt teremtő
együttműködésnek. Ezért a Falunak nem volt szabad a birtokosok
híre nélkül végzéseket tenni és természetesen a birtokos nemesek
sem hozhattak egymagukban a falu egyetemét érintő kérdésekben
kötelező erejű szabályokat. A társadalmi élet egyensúlyát, a termelési
viszonyok biztosságát, nélkülözhetetlen rendjét a közakarattal
megállapított és falutörvényekbe foglalt szabályok tették lehetővé.
A közigazgatás és igazságszolgáltatás fejletlenségének is szerepe
volt az önálló falusi szabályalkotás megteremtésében, illetőleg
fenntartásában.
Az állandóan ismétlődő, kis és helyi jelentőségű
kérdések gyors, időpazarlást kizáró elintézést kívántak. A rossz
közlekedési lehetőségek és a kisszámú, távoli, felsőbb igazgatási
szervezet arra utalta a falut, hogy ügyeinek egyrészét saját hatáskörén
belül intézze el. A falutörvényekben hivatkoznak is arra,
hogy a falu javára, ügyeinek igazgatására hoznak végzéseket.
Ezeknek írásbafoglalása különben is megkönnyítette a rend, a törvényesség
fenntartását. A felolvasott, tehát mindenkivel közölt
szabályokhoz kellett igazodnia mind a hagyományokat nem ismerő
fiataloknak, máshonnan betelepülőknek, szolgáknak, cselédeknek,
mind az évenként változó bírónak és esküdti testületnek. A törvény
nem tudásával ilymódon senki sem mentesülhetett az esetleges kárt
okozó cselekedeteinek következményei alól.
A rendiségkorabeli székely falu társadalmi összetétele, termelési
rendszere és más tényezők meggyőzően indokolják az írásos
falutörvényalkotás szükségességét. Társadalmi hovatartozandósá-
guk, osztályjellegük vizsgálata azonban nem könnyű feladat. Maguk
a falutörvény-cikkelyek egy hosszú társadalmi folyamat által
létrehozott és a falu egyeteme által elfogadott normákat tartalmazzák.
Arra, hogy milyen társadalmi harc terméke ez, hogy melyik
társadalmi rend akarata módosította, vagy tette kötelező erejűvé
8
az önérdekének megfelelő szokást, a falutörvények nem adnak feleletet
Ebben a kérdésben csak számtalan, eddig még felderítetlen
tényező ismerete után lehet határozott állást foglalni.
Maguk a falutörvények a lakosság egyetemét említik mint szabályalkotó
testületet.
Általában a falu minden egyes lakója rendi
hovatartozás, vagy néha még korra való tekintet nélkül is résztvett
a falutörvények megalkotásának formális lefolyásában. Sok esetben
névszerint is felsorolják a közakarathoz hozzájáruló nemesek, tekintélyesebb
falusi lakosok, bírók, esküdtek névsorát, de hozzá-
teszik, hogy rajtuk kívül a falusi lakósok összessége is jelen volt
és e szabályok az ő akaratukat is kifejezik. Több példa van arra,
hogy kifejezetten is utalnak a három társadalmi rend egyetérté-
sére, közös akaratára. A falutörvény-hozás ilyen formája természetesnek
is vehető, hiszen a szabályoknak minden társadalmi réteg
aláveti magát, ésszerű tehát, hogy kinyilvánításakor is kifejezze
hozzájárulását, a többséggel megegyező akaratát.
Elhamarkodott volna azonban ebből (még csak egy falun
belüli viszonylatban is) a jobbágyság egyenrangúságára következtetni.
Ők a jobbágyság intézményessé válása után életalakító hatalmi
tényezőként kevésbbé jöhettek számba. Feltételezhetően a
birtokos nemesség és a szabad katona népelem érvényesítette — idő
és hely szerint változó erőviszonyokkal — akaratát a falu belső
ügyeiben. Ez azonban nem jelentette azt, hogy kizárták volna őket
a falugyűlésből, a szabályok ellenőrzésének, végrehajtásának munkájából
vagy a közös vagyon használatából. Mindenesetre az általános
érvényű faluközösségi normák — a túlzott földesúri elnyomás,
vagy katonarendi önzés tompításával — számukra is jó szolgálatokat
tettek.
A falutörvények osztályjellégére a szabályalkotók rendi összetétele
sem ad tehát kielégítő feleletet; többet mond írásbafoglalásuk
formális lefolyása és annak szembetűnő szerződés-jellege. Megírá-
sára rendszerint köztiszteletben álló, másfalusi nemeseket, ritkábban
lófőket vagy más tisztségviselő írás- és törvénytudó embereket
hívnak meg. Ezeket kézfogással ismerik el a teendő egyezség
bíráiként. A falu lakói rendszerint egy tekintélyes nemes úr házá-
nál és háza előtt gyűlnek össze és kinyilvánítják akaratukat, azokat
a végzéseket, amelyeket a falu javára közakarattal írásba akarnak
foglaltatni. Az előterjesztés után a fogott közbírák szerződést,
törvénylevelet készítenek, amelybe a végzéseket is belefoglalják.
Ezt aláírásukkal és esetleg pecsétjükkel is megerősítik.
Az írásbafoglalt
végzéseket a falu egyeteme, vagy képviselői kezük beadá-
sával (kézfogással) kötelező erejűnek ismerik el. Sőt, előfordul az
9
is, hogy bírságpénz megfizetésére kötelezik az egyezség-megszegőket.
Mindezekből arra következtethetünk, hogy a falutörvényeket
nem lehet egyetlen társadalmi rend sajátjának tekinteni. Sokkal
valószínűbbnek tűnik fel, hogy — bár annak megtartására a falu
mindenik lakója szerződik — mégis a hatalmon osztozó rétegek
kívánják ezáltal az állandó összeütközéseket kiváltó törvénytelen
állapotot kiküszöbölni.
Később, az újkor végén a csoport-önzés, a törvénytelenségek
megfékezésében már jelentős szerephez jut a nemességet és jobbágyságot
képviselő szék és katonarendet igazgató határőrkatona vezetőség
is. Rendeleteik száma állandóan növekszik; emelkedik a falu
határozatai ellen fellebbezőké is és ezzel együteműen csökken a
faluközösségi önrendelkezés, valamint korszerűbbé alakul, formá-
lódik a közigazgatás. Éppen ezért az újkorvégi falutörvényekben
hiába is keressük a szerződés-jelleget. Azok nagyobbrészt már csak
egyszerű összefoglalásai a fennmaradt faluközösségi szabályoknak.
A gazdasági élet különböző feltételeitől, a társadalmi erőviszonyoktól,
más és más hagyományoktól meghatározott és az időben
is alakuló falurendtartásokról nehéz összefoglaló képet adni. Annál
is nehezebb azonban pusztán csak ennek a forrásnak a segítségével
az újkori falusi élet teljességébe behatolni.
A történeti falu ősi kisközösség, amely a falutörvényekbe foglalt
szabályokon túl is, mélyen belenyúlt az egyes ember életébe.
A faluközösség tagjai számára az egyéni magatartást, cselekvést a
százados együttélésben kicsiszolt elvek és formák szabályozták. Ma
is megvan a földműves ember számára minden évszaknak a maga
sajátos, szigorú természeti parancsa, amely igazodást követel. De
szinte ehhez hasonló törvényerejű szabálya volt régen, mind a
nemhez, korosztályhoz, gazdasági és társadalmi rendhez való tartozásnak,
mind ezeken belül az egymáshoz való igazodásnak, mind
a mindennapi élet gazdasági tevékenységének, valamint az ünnepeknek
és a szórakozásnak. A falutörvények csak részben tartalmazzák
a falu közösségi szabályait. A közös vagyon használatára,
a gazdálkodás megszervezésére vonatkozó normák mellett elsősorban
a közös teherviselésre, a községen belüli közigazgatásra és törvénykezésre,
valamint magára a faluközösségi szervezetre vonatkozó
szabályokat foglalják magukba.
A történeti irodalomban először a falu vagyonközösségi jellege
vált ismeretessé. Nálunk TAGÁNYI KÁROLY bizonyította be, hogy a
földközösség intézménye a letelepedés után, a mind általánosabbá
váló magánbirtoklási rend mellett, illetőleg azon belül, az ország
10
egész területén, egészen az 1840-es évekig fellelhető.
Ősi vagyon- és
földhasználati forma ez, amely az azonos termelési feltételek mellett
mindenütt kialakult. Erdélyben is hol visszaszorulva, hol a
pusztulást hozó évtizedek után újra megelevenedve, hol erdő- és
legelő-közvagyonra redukálódva, vagy éppen a teljes megosztás
útján, de jelentős tényezőként végigkísérte a gazdasági élet alakulását.
A földközösség rendszerében a falu határa részben vagy egészben
közös tulajdon. A határ meghatározott egyes részeit a közösség
tagjainak csak ideiglenes használatra engedték át az évenként
vagy nagyobb időközökben megismételt határfelosztás útján. Ezt
megelőzően minden fordulót a föld minősége és fekvése szerint
dűlőkre és azokat az igényjogosultak számához mérten apró parcellákra
osztották fel. A határ minden részébe igen sok darabba szétszórt
földek egy csoportja egy „nyilat” képezett, amelyet sorshú-
zással osztottak ki. Az osztott közföldek mellett volt a faluknak
osztatlan erdő, legelő és kaszáló területe is, amelyen még szorosabb
mérvű közösségi gazdálkodást folytattak.
A földközösség intézménye
szervesen beleágyazódott a faluközösségbe és annak
változó formáival — mindig alkotó tényezője volt, annyira, hogy
azt már TAGÁNYI is a közös vagyon élvezésére alakult gazdasági
szervezetnek nevezte.
Ez a megállapítás teljes mértékben csak azokra a falvakra érvényes,
ahol a birtokjogi viszonyokban hiánytalanul megőrizhették
az önrendelkezés ősi formáit. Ahol tehát az utódok nélkül kihalt
család közvagyonhoz való jogosultsága a falura szállott vissza,
a szántóföldekre elidegenítési és zálogbaadási tilalmat mondhattak
ki, valamint a falu terheinek vállalását visszautasító, földjét nem
művelő vagy a falu törvényét megszegő személyt a vagyonközösségből
kizárhatták, ott minden más tényezőnél jelentősebb volt a
közös vagyon társadalmi egységet kialakító szerepe.
A falunak a szántó határa felett való rendelkezése és ezzel egyidejűleg
a közös vagyon szervezettségét kiváltó szerepe, különösen
a rendi birtokjogi viszonyok kialakulásával, mindinkább csökkent.
A faluszervezet létét azonban gyökereiben ez sem ingathatta meg.
Egyrészt azért, mert teljesen individuális birtoklásról a rendiségben
sem lehetett szó, másrészt, mivel a termelésben az. egymásrautaltság
és ebből folyóan a mindenki által elfogadott, kötelező erejű
szabályok tiszteletben tartása, valamint a hozzájuk való igazodás
továbbra is elkerülhetetlen volt. A mezőgazdasági termelés rendiségékorabeli
rendszere és eljárásmódjai megkövetelték a gazdálkodás
minden részletére való megegyezést. A faluközösséget tehát
11
bátran nevezhetjük gazdálkodási közösségnek is. Annál is inkább,
mert még ott is kidolgozott faluszervezetet találunk, ahol a földközösség
már csak erdő- és legelő-közösségben áll fenn.
Maguk a falutörvények még egy olyan gazdálkodási rendszerre
mutatnak vissza, amelyben az állattenyésztésnek lényegesen
nagyobb volt a szerepe. Az ekés szántóföldi termelés előtérbenyomulásával
azonban a két egyformán jelentőssé váló termelési ág
érdekeit össze kellett egyeztetni.
A termelés változó jellegéhez
rugalmasan alkalmazható mezőgazdasági rendszer ebben a korban
a két vagy háromfordulós, ú. n. nyomásos gazdálkodás volt. A
falutörvények bizonysága szerint ebben az állattenyésztés is és a
földművelés is megtalálta a számítását. Éppen csak a gabonatermelést
kellett még hosszú időn át erős tilalmakkal óvni, védelmezni
az állattenyésztéssel szemben. Maga a gabonatermelés területe, a
szántó akkor már éles határvonalakkal vált el a mezőgazdasági
terület többi részeitől. Ez két, vagy három fordulóra volt felosztva
és ennek megfelelően ugarra és szántóra, illetőleg ugarra és őszi,
valamint tavaszgabonával bevetett határrészekre tagozódott. A
szántóterület felét vagy harmadát tehát minden évben parlagon
hagyták, pihentették és legelőnek használták. Az állatokkal trágyáztatott
pihenő határrészt nevezték nyomásnak. A gabonával bevetett
területet pedig tilalmasnak. A közakarattal előzetesen megállapított
vetésforgó szerinti termeléssel együttjárt az ú. n. művelési kényszer.
Ez azt jelentette, hogy a gazdálkodás minden részletére, mindenkinek
alkalmazkodnia kellett a kötelező erejű faluközösségi
normákhoz. Annyira, hogy a közakarattal megállapított termelési
előíráshoz való igazodás még a magasabb rendi állású falutagnak
is érdeke volt. Pedig nemcsak azt szabta meg a falu-gyűlése, hogy
mit termelhet és hol, hanem a munkavégzés során is a szigorúan
érvényesülő rendtartás parancsai szerint kellett eljárnia. A szántás,
vetés, aratás, valamint a különböző hordási, betakarítási műveletek
megkezdésének időpontját és az arra szánt időtartamot a falu
vagy közakarattal vagy előljárói útján határozta meg. Már csak
azért is mindenkinek alá kellett vetnie magát ezeknek a határozatoknak,
mert hiszen maga a termelés rendszere is arra kényszerí-
tette.
Ahol például a határban szétszórt parcellák között az egyes
ember földjéhez vezető dűlőút hagyása, az egynemű termelés miatt
szükségtelen volt, az egyén csak akkor kezdhetett termésének a betakarításához,
amikor a határ felszabadult és nem kellett szomszédjainak
termésén átgázolnia. A meghatározott időpontnál későbben
sem foghatott az aratáshoz és hordáshoz, mivel a tarlórészek felszabadításakor
már szükségszerűen el kellett hagynia a csordának
12
addigi legelőhelyét; ráhajtották tehát az állatokat a tarlóra anélkül,
hogy a rendtartás ellen vétő terménye kíméletre számíthatott
volna.
A falutörvények számos cikkelye a gabonatermés védelmét
szolgálta. Minden részletében kidolgozott és a gyakorlati szükségszerűségnek
is megfelelő terv szerint kellett eljárniok, hiszen a
gabonatermés védelme nem jelenthette ugyanakkor a még mindig
nagyjelentőségű állattartás teljes háttérbeszorítását.
A mezei kártevőket,
prévarikátorokat, éjjeli legeltetőket, valamint a határfelszabadítás
vagy más tilalmak megszegőit a falutörvényekben megszabott
eljárásmódok alapján a mezőőrök, határbírák vagy esküdtek
ellenőrizték és büntették meg. A kártevést megelőző intézkedé-
sekben sem volt hiány. A falut kerttel, azaz kerítéssel vették körül.
A kevéssé biztonságosan elzárt állatok így csak a falu kijáratait
elzáró ú. n. porgolát- vagy falukapukon keresztül juthattak volna
ki a határba, azonban a kaput nyitva felejtő embert szigorúan büntették.
Sok helyen állandó őre volt a kapunak. De kert választotta
el a nyomást a tilalmastól is, meggátolva a legelő csordát-abban,
hogy a vetésben kárt tehessen.
Még bonyolultabb probléma volt a legeltetés kérdéseinek a
megoldása. A kezdetleges téli takarmányozásra alapozott, félszilaj
állattartás mellett, a legelőt a lehető leghosszabb időre biztosítani
kellett az állatok számára.
A faluk földrajzi és birtokjogi helyzetüktől
függően változó mértékben rendelkezésére álló közlegelő,
erdei legelő, a nyomás alatt lévő szántó, a felszabadult tarló, a
szénafüvek, az erdők vágottasai, ritkásai mind különböző minőségű
táplálékot és különböző időben kihasználható legelő-területet jelentettek.
Az igás állatokat munkaidőben, az istállózás és takarmányozás
elkerülése érdekében a határban vagy a határhoz közeli legelő-
területen kellett pásztoroltatniok. A meddű-, nevendék-, ökör- és ló-
csorda különben a távolabbi erdei vagy havasi legelőkön tartózkodott.
Ezeket hajtották rá legelőször az őszi búza tarlójára, innen
a tavaszhatár tarlóra, majd kaszálás után a szénafüvekre. Utánuk
sorrendben, rendszerint a közeli legelőn pásztorolt tehéncsorda
következett; végül a szarvasmarhák által meghagyott apróbb fü-
vekre, gyomokra a juhokat hajtották rá. Általában az ugar volt a
sertéscsorda és juhsereg fő legelőhelye, és csak ott, ahol kevés, jó
erdei legelő és ugyanakkor bőséges szántóterület állott a falu rendelkezésére,
pásztorolták az ugarban a szarvasmarhákat is.
A sertéscsordát
jó makktermés idején, a szigorú tilalmakkal őrzött csere-
és bükkerdőkbe hajtották és a többi állathoz hasonlóan lehetőleg
hóhullásig a legelőn is tartották. Az állatoknak a mezőgazdasági
13
termelésben játszott szerepét, természetét és legelő igényét, valamint
a trágyázás szempontjait egyaránt tekintetbe kellett venniök
és a hagyományos legeltetési rend szigorú ellenőrzésével biztosí-
taniok a közös állattartás jó rendjét, zavartalan menetét.
A szántóföldi termelés, a termés védelme, a legeltetés rendje,
valamint a közös csordatartás, a pásztorfogadás, sőt az állatkárok
egyetemleges viselése éppen úgy egymásra utalta a falu lakóit,
mint a közösségellenes magatartású emberek vagy csoportok elleni
védekezés szükségessége. Még csak felsorolni sem tudnók jelen kereteink
között mindazokat a tényezőket és elemeket, amelyek a falutörvényekből
megismerhetők és amelyek a történeti falut szigorú
szabályozásokkal és kötöttségekkel megszabott, de ugyanakkor ősi
hagyományokon nyugvó és tervszerű együttműködést feltételező
sajátosan szervezett közösséggé tették.
A vagyon és a gazdálkodás közösségét már sajátos jellege folytán
is feltételező erdőgazdaságban érvényesülő normáknak, a termelést
megszabó tilalmaknak és a kitermelést irányító szervezetnek
a leírásától el kell tekintenünk, hogy pár vonással vázolhassuk a
falutörvényekből még megismerhető további faluközösségi funkciókat
is.
A falutörvények eddigi elemzése szerint a falu részben vagyonközösség,
részben a gazdálkodás, a termelés közössége. Szervezete
is elsősorban a birtokhoz és termeléshez kapcsolódó funkciókat szabályozza.
A falu azonban az egyetemleges felelősség mellett szolgáltatásokra
egyaránt kötelezettek alakulataként is vizsgálható. Az
állam, vármegye, határőrkatonaság és földesúr számtalan adóval,
szolgáltatással és közmunkával terhelte a falut és természetes, hogy
az, aki a falura egyetemlegesen kirótt terhekből a ráeső részt nem
vállalta, a teherviselésnek mintegy ellenszolgáltatását, alapját ké-
pező közvagyonban sem részesedhetett. Kényszerű okok folytán ki
kellett alakulnia tehát, a közteherviselés viszonylagosan igazságos
rendszerének. Mindazok, akik nem tartoztak az adók és szolgáltatások
alól részben, vagy egészben mentesített társadalmi rétegekhez,
elvben, ahogy a közvagyonban részesedtek, ugyanolyan mértékben
kötelesek voltak a közterhek viselésére is. Ahol a falut terhelő
fizetések és különféle szolgáltatások súlyosak voltak vagy azzá
váltak, az egyetemleges teherviselés számottevő tényező volt a
faluközösség létrehozásában vagy fenntartásában. Különben a közterhekért
a falu rendszerint bírája vagy három képviselője révén
szavatolt és ugyancsak a bíró vagy az előljáróság volt hivatva azok
feloszlatására és a teljesítés ellenőrzésére is.
14
Az újkori faluszervezetnek az eddigiekben a közös vagyont
igazgató, a gazdálkodás rendjét biztosító és az egyetemleges teherviselést
szabályozó funkcióit láttuk.
Ezekhez sorolható még a falu
közigazgatási és törvénykezési tevékenysége is. Átengedett hatáskörben
a falunak lehetősége volt a falusi közrend, a közerkölcsök
és egyéb igazgatási teendők szabályozására és hogy ez mélyen behatolt
az egyéni élet megnyilvánulásaiba, bizonyítja az is, hogy a
pálcázás és pénzbírság ma már jelentéktelennek tűnő vétségekért
is kijárt a törvények megszegőjének. A falu belső közigazgatási
szervezete a felsőbb közigazgatási hatóságok felé is képviselte a
falut és egyben végrehajtotta a faluban azokat a normákat, amelyeket
ezek írtak elő számára.
A faluközöség tehát többarcú, sokcélú alakulat, amelynek tagjai
nem szükségszerűen azonosak a faluban lakók egyetemével. A saját
birtokkal rendelkező, független birtokos nemesek rendje, a possessorátus
sok esetben élesen elkülönült a communitástól, annak ellenére,
hogy a falutelepülésnek ők is tagjai voltak. Miután kiszakí-
tott magánbirtokkal rendelkeztek, a közvagyon haszonvételekben
nem részesedtek, ezért a vagyonközösségi falunak sem voltak tagjai.
Ennek ellenére a falu gazdálkodási rendtartásába a független
birtokosoknak is bele kellett illeszkedniök, hiszen mind egyéni érdekeik,
mind a gazdálkodás rendszere azt követelte tőlük.
A gazdálkodás
közösségének viszont az önálló földművelést nem folytató
lakósok nem voltak tagjai. Így például a zsellér egyáltalán
nem, vagy csupán rendészeti szempontból számított a faluközösséghez.
A közteherviselés és közigazgatás normái sem vonatkoztak
mindenkire vagy legalábbis nem mindenkire ugyanolyan mértékben.
A jobbágyos nemesnek például a közteherviselés közösségébe
csak a jobbágya tartozott bele, ő maga nem és arra sem volt kötelezhető
minden faluban, hogy a falu-széke előtt megjelenjék és annak
döntését a maga számára elismerje.
Magára a faluközösségi szervezetre vonatkozóan is még sok,
eddig feldolgozatlan adatot tartalmaznak a falutörvények. Így a
falu jogalkotó és jogfenntartó tevékenysége, a falu-gyűlés szerepe
és jelentősége, a falu tisztségviselői, a normákat végrehajtó, ellen-
őrző és büntető szervezet működése és eljárásrendje mind figyelmet
érdemlő jelenségei a történeti falu életének. Róluk itt csak
annyit kívánunk megjegyezni, hogy szintén olyan tényekre világí-
tanak rá, amelyek a fenntiek mellett megerősítenek abban a feltevésünkben,
hogy a székely falu önmagában való vizsgálata nélkül
nem juthatunk el a népi életforma teljesebb megismeréséhez és
egyben az erdélyi falu-típusok szétválasztásához sem.
15
A társadalmi és gazdasági alapviszonyok tisztázásához azonban
a falu szervezeti formájának megismerése önmagában még
nem elég.
Abból például, hogy a szervezetben milyen súlya és jelentősége
van az egyes társadalmi rétegeknek, még nem ismerhető
meg a történeti társadalom. A közvagyon és a nyomásos gazdálkodás
társadalom-formáló szerepéről és funkciójáról felvilágosíthatnak
a falutörvények, de ezek tér- és időbeli változásairól nem.
Éppen úgy a termelési tényezők megoszlásáról, vagy a birtoklási
és gazdálkodási viszonyokra hatást gyakorló külső tényezők — há-
borúk, dúlások, aszályok és főleg a társadalmi harcok — szerepé-
ről is más források és más kiindulási tanulmányozások tudnak csak
felvilágosítani. Az alakulatokhoz, társadalmi egységekhez kötött
vizsgálat nem léphet fel tehát a kizárólagosság igényével. A falu
életének távoli szintéziséhez csak a más társadalmi egységeket, intézményeket,
általános alapvető jelenségeket feltáró és folyamatokat
ábrázoló történeti monográfiák segítségével juthatunk el. A
falutörvények csak a kereteket jelölik ki, a faluközösség életterü-
leteit mutatják meg és tartalmaznak olyan adatokat is, amelyeket
más forrásokból megismerni nem tudnánk.